Téglák

A régi klinkertéglás épületek falain. Iskolákon, laktanyákon, régi kórházak és menházak, hajléktalan szállások és régen volt közigazgatási épületek bejáratainál, gyógyhelyek területén. Leginkább olyan helyeken, ahol sokaknak, sokat és sokszor kellett sorban állni. Hosszan várakozni arra, hogy meggyógyuljanak, vagy kapjanak egy tál ételt, egy rend ruhát, éjjelre egy ágyat megaludni, olykor éppen sorozáskor, reggeli beengedéskor, valamilyen hivatali igazolás, irat megszerzésekor.

Időt álló vésetek. Az alkotó monogramja, olykor teljes vezetékneve, sokszor évszámmal, ritkábban a pontos dátummal: „ekkor és ekkor én itt jártam”. Mert itt jártam suliba, itt soroztak, itt gyógyultam, vagy csak megörökítem itt létemet, létemet. Nagyon ritkán egy korabeli címer, zászló, valamilyen figura, plusz „üzenet”, jel is megjelenik e mini-graffitiken. Kell hozzá elszánás, türelem, éles eszköz és bizony kézügyesség is. A betűk, különösen a régi írásmód szerinti kacifántosabb betűk és az apró, de olvasható évszámok bevéséséhez.

A jelek üzennek

Az ember jön-megy a városban, többnyire valamilyen céllal, ritkábban csak úgy, s váratlanul szemébe ötlik egy-egy ilyen felirat, falrészlet. Nem tudok érzelemmentesen elhaladni ezek mellett. Hisz minden ilyen kis véset egy-egy ember néma üzenete a múltból. Látom a nevet (monogramot), a dátumot, magát a helyet, a környéket, s kezdődik az időutazás: mit gondolhatott, mit érezhetett az a valaki, aki időt és figyelmet nem kímélve közölni akarta az utókorral, hogy ő itt járt, itt volt valamilyen dolga? Egyike vagyok azoknak a számára eleve ismeretlen embereknek, akiknek ő üzent, idevéste a nevét. Nem mehetek el mellette „csak úgy”. (Olykor, hogy esetleg tovább is adjam, később visszatérek fényképezőgéppel és megörökítem…)

Mi a város?

Nekem ezek az apró vésetek is azok. Sőt. Ezek nélkül úgy érezném, hogy egy futóhomok buckán taposunk, ahol bármikor bárminek és bárkinek a nyoma is eltüntethető. Egyre-egyre kevesebb ilyen nyomra lehet bukkanni. Az épületeket lassacskán felújítják (már amelyik egyáltalán megmaradt, s még nem rombolták le), jönnek a csiszolók és szépen lecsiszolják a koszos, „összefirkált” falakat. Soha nem értem (s már nem is fogom megérteni), hogy miért nem védik meg inkább a fal egy-egy részét szépen, valamilyen átlátszó anyaggal, hogy mindenki láthassa: mi már akkor is itt voltunk, az első háború alatt, vagy éppen 150 éve, mi ilyen régi, patinás intézmény vagyunk… Amiket lefotóztam, azok egy jó része is mára már áldozatául esett e nemtörődömségnek, s emiatt a helyüket sem tüntetem fel itt, védendő a védhetetlent.

A képre kattintva megnézheti a téglák albumomat.

Téglák és traumák

Itt csak nagyon röviden emlékeznék meg arról, hogy amikor felkerestem azt a vidéki zsinagógát, ahova a környék zsidó vallású magyar lakosságát gettósították, majd innen elszállították - édesapámmal, családjával, népes rokonságával együtt – Auschwitzba, ahonnan csupán egy-két ember tért vissza élve, nos, legnagyobb megdöbbenésemre, ennek a zsinagógának a klinkertéglás fala is tele volt (részben ismerős) nevek véseteivel.

Amikor az ember a halálos ítélet előtt egy palackba zárt üzenetet dob a viharos óceánba – pusztán a nevét, ha már sírja sem lesz, hogy ő is itt volt, itt élt közöttünk valamikor.

🔔Lábass Endre is...🔔

👉 És itt egy nagyobb gyűjtés az érdeklődőknek (klikk) 👈

⏩És egy hely, ahol szerencsére a helyén értékelik (videó)⏪